2018. április 1., vasárnap

Maminvent show



Valamikor 2016 decemberében keresett meg a debreceni GANG kul stúdió háziasszonya, Ágota azzal az ötlettel, hogy tartsunk divatbemutatót a Maminvent termékeiből. Emlékszem a lucskos téli napra, hogy Mendellel rám kötve lihegve lépdelünk a gangos ház lépcsőfokain. Fotókról más ismertem a helyszínt, de élőben még inkább megfogott az a néhány bútor, és a különleges kék falak. Nálunk is hasonló színek uralkodnak, szeretjük a kékek és zöldek különböző árnyalataival körülvenni magunkat, de akkor ott, az első teánk elfogyasztásakor még csak remélni sem mertem, hogy pár hét múlva a kék falak, a modellek, és az alkotásaim ennyire egymásra fognak találni.

Még fel sem ocsúdtam az első meghökkenésemből, hiszen ki gondolna egy hat hónapos gyerkőc mellett arra, hogy divatbemutatót tartson, szervezzen meg hozzá mindent, és készítse is el a bemutatandó termékeket úgy, hogy valami koncepció, vagy szervezőelv azért hassa át az egészet, amikor Ágota előállt a következő ötletével, miszerint legyenek fiúk is a modellek között. Bevallom őszintén, akkor megakadt a korty a torkomon, ugyanis próbálkoztam korábban is fiús dolgok készítésével, de valahogy sosem lett olyan igazán férfias egyik darab sem, inkább csak uniszex, még akkor is, ha az eredeti alapanyag férfi ruhadarab volt, mondjuk férfi zakó vagy nyakkendő.

Aztán persze ahogy lenni szokott, beindult az agyam, mosogatás, fürdés, vezetés, szoptatás és altatás közben is terveztem, szerveztem, logisztikáztam, elképzeltem, prioritásokat, határidőket állítottam fel, és nagyon izgultam.
Mendel abban az időben folyton rám volt kötve, hosszú órákon keresztül szabtam, varrtam, és fotóztam a nem kevés súlya alatt görnyedve.
Már azokban a napokban is tudatában voltam, hogy óriási előrelépés lesz ez az esemény a Maminvent életében, de még egy év távlatából nézve is rettentő sokat jelentett egy csomó szempontból.

Először is, szerencsésnek mondhatom magam, hogy sikerült egy lelkes csapatot szervezni magam köré, akik ugyanúgy szurkoltak, mint én, és a legjobb tudásukat beleadták a háttérmunkába ugyanúgy, mint az este lebonyolításába. Gondolok itt Buzai Évire, aki a hihetetlen színes fotókat készítette, ha kellett, akkor a földön csúszva keresve a legjobb beállítást, aztán Rézsó-Végh Vikire, aki a szintén pár hónapos pici lányával csinálta végig a fotózásokat, a bemutató estéjén pedig hatalmas szervezés árán tudott csak eljönni, továbbá Simon Tamásra, aki két frizura elkészítése között beugrott hozzánk is a fotózásokra, a nagy napon viszont egy váratlan akadály miatt már azt hittük, nem tud jönni, de az utolsó pillanatban beesett és elkészítette a modellek haját. A zenéről gondoskodó Zsupos Sanyi betegen is olyan hangulatot teremtett, ami bármilyen nemzetközi divateseményen megállná a helyét, bár ezt leginkább a visszajelzésekből és az utólag megnézett videóból tudom, mert én a színfalak mögött annyira izgultam, hogy se láttam, se hallottam. Az élő Facebook videózás (ami nekem eszembe se jutott volna) megint csak baráti felajánlás alapján történt, Jeney Orsi (Ursuslupus) alkotótársamnak köszönhetem, aki kb. két héttel szülés előtt beült az egyik sor végébe, és ott tartotta a telefont jó sokáig.

Talán ez az élmény fogott meg leginkább, az, hogy a szervezetlenség és a sok közbejött akadály ellenére mindenki tudta a dolgát, és állítólag fel se tűnt senkinek, hogy a vonulások sorrendje, a zene, és az irodalmi részek egyáltalán nincsenek összepróbálva. Olyan kevés volt az idő, és olyan sok helyről érkeztek a résztvevők, hogy erre egyszerűen nem volt lehetőség.
Az irodalmi vonulatot a végére tartogattam. Hatalmas megtiszteltetésnek tartom ma is, hogy Karafiáth Orsi elsőre igent mondott Ágota felkérésének, és moderátorként a kedvemért Tina Turnernek öltözve végig emelte a műsor színvonalát. Még egy novellát is írt az egyik táskámhoz (a lookbookban megtaláljátok, két kicsi piros szív lóg le a cipzár húzókájáról).

A végső tanulság számomra az (amit eddig is tudtam, de most hatványozottan bizonyosodott be), hogy érdemes belevágni bármilyen túl nagy falatnak látszó projektbe. Egyszer azt olvastam Feldmártól, hogy amikor döntenie kell, mindig azt az utat választja, amelyiktől fél. Elsőre zagyvaságnak hangzik, de én azóta ezt követem, és eddig nem bántam meg.
Megtanultam még inkább csapatban gondolkozni és dolgozni, amitől pedig tartottam (a fiús darabok), olyan új irányt adtak a márkának, amiből azóta is táplálkozom.

Az estet megelőző fotózások anyagából most készült el egy lookbook, de mutatok az esten lőtt fotókból is néhányat ízelítőül, és elolvashatjátok Orsi novelláját is.











Karafiáth Orsolya: A beszélő ruhák – avagy a piros táska története 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy város. Ebben a városban fiatalok és öregek éltek, dolgoztak, lettek szerelmesek, vesztek össze, ültek kocsmákba, és öltözködtek fel minden nap, hogy a többiek közé mehessenek. Történetünk itt és velük történik. Egy különös napon persze, mert amúgy nem lenne semmi értelme. Ebben a városban ugyanis és ebben hasonlított a legtöbb városra – napra nap nagyjából ugyanúgy zajlik az élet. Estére kiürülnek az utcák, reggel betelnek újra, kinyitnak a kávézók, az éttermek, jönnek az autósok, biciklisták, üzletasszonyok, turisták, jön, akinek dolga van erre. Ám a nap, amiről most szó esik kicsit másképp kezdődött, mint a többi.  Ezen a reggelen mindenki döbbenten tapasztalta, hogy elfogytak a szavak. Igazándiból nem is biztos, hogy elfogytak, a tény ugyanis csak annyi, hogy egyszerűen senki nem akart beszélni, elhallgatott mindenki, némaságba burkolózott minden. Jöttek, mentek, üldögéltek együtt az emberek, és igazság szerint senkinek nem hiányzott olyan nagyon a beszéd. Egymásra néztek, és tudták, mit akar a másik. Ez ilyen egyszerűen ment. Eleinte nem igazán értették a dolgot, később nem is akarták megérteni, mert olyan kényelmes volt ez az egész. Jó volt például egyszerűen csak betérni valahová enni, ahol rögvest ételt tettek mindenki elé, ami a kedvence volt, vagy azonmód a kedvence lett. És igen: szerelmek is szövődtek ezen a napon, barátságok köttettek a néma városban. Ebben a nagy szótlanságban csak a színek és a formák, az anyagok és a szabásvonalak beszélgettek egymással. Ízlés az ízléssel, tapintás a tapintással kapcsolódott. Mint a zippzár fogai: a ruhák – és velük a viselőik – össze tudtak kapcsolódni. 
Ezen a reggel sétált el egy kirakat előtt a Nagyon Szimpla Lány. 
- Én is ilyen szeretnék lenni – mondta a Nagyon Szimpla Lány egyszerű farmerje a Kirakati Baba csillogó ruháinak – Ilyen színes, ilyen harsány, ilyen sokmindent-mondó. De az én Nagyon Szimpla viselőm sosem mert felvenni semmi olyasmi, amit már máson nem látott, legalább tízszer. De a legbiztosabb akkor volt a dolgában, ha valamelyik magazinban, vagy legalább a ti viselőitekhez hasonló Próbababán látta az aktuális szettet. A Nagyon Szimpla Lány szeret biztosra menni. Biztonságosra. 
- Miért – kérdezett vissza a Baba egyik ruhája, talán egy kis táska. – Miért lehet ez így? 
- Nem is tudom. Talán… De tényleg nem tudom. Szereti, ha nem nagyon veszik észre. Ha simul. Azt hiszem, igen. De nem biztos.
- Próbálj fel – zúgták a ruhák.
- Á, azt nem lehet – felelte Nagyon Szimpla lány pólója – a lány barátja szerint – aki antikapitalista – a kirakatok csak a mesterséges vágyat növelik, hogy fogyassz, és csupa olyan dolgot vegyél, amire rohadtul nincs szükséged. És ugye mi haszna van egy ilyen csillogó akárminek?
- Na ez aztán – horkant fel a Lábszárvédő – hasznom? Hát nem nézek ki jól?
- Vagy mi haszna van – vette át a szót a póló – mi haszna van az ilyen hülye csecsebecséknek, láncocskáknak? 
- Na figyelj – mondta együtt az összes kellék – a szépség talán nem haszon?
- Hát nem tudom, hezitált a lány szimpla fehér pólója, nem, igazán nem tudjuk, tette hozzá a halál unalmas, ám rettentő praktikus szövettáska. De egy próbát tehetünk. Adjatok ennek a Lánynak valamit! Végigmegy az utcán, és meglátjuk, mi történik vele. És a Már Feleolyan Szelíd Kislány elindult. És a sok felderülő szembejövő ruha láttán elkezdte magát nagyszerűen érezni. És arra gondolt a Lány, hogy a barátját már nagyon-nagyon unja, csak őt sem merte sohasem valami színesebbre cserélni, de talán most, talán ezen a téli napon szembejön valaki, akiben – mint egy meleg pulóverben, vagy egy szerelemben – jól be lehet burkolózni. És akkor jött is a Férfi. A Férfi, akit mindegy is hogy hívnak, a lényeg, hogy Byron és Haruki távoli rokona, a bátor hős, aki a néma városban a színeket és a formákat tényleg jól ismeri. Kicsit tudálékos férfi amúgy, jobb is, hogy nem tud megszólalni – vannak pasik, akiknek nem tesz jót, ha beszélnek. Ám most épp a csönd miatt nem érzi a bajt: nem tudja, hogy csak a ruha beszél hozzá, akibe beleszeretett, csak a csillogás vonta bűvkörébe, csak valami nagyon talmi, nem maga a Lány. Ezt nem tudja szegény, megy hát utána, cipeli némaságát, ami addig oly komfortos számára. És ekkor valami olyat tett kétségbeesésében, ami megtört minden varázst. Megszólalt. Hogy mondd, mi kellene neked? Mitől lennél boldog? Azaz pontosabban: én mitől kellenék? Tudod mit, ha kell, tessék, itt a szívem, itt van egészen, ebből lesz a legszebb táskád. Épp olyan nagy, hogy mindened belefér. Tessék, vedd el, sok szeretettel. És a lány elvette, sokáig hordta, mert igazán szép darab volt. És persze az is lehet, hogy nem is így történt az egész. Mert láttam a Férfit később. Minden ember csak egy beszélő ruha – mondta a Férfi már részegen, másnap reggel. De a Férfiaknak elég sokszor nincs igaza. És különben is, hamarosan eljön ismét az emberi szavak ideje, és akkor a ruhák megint csak színekkel és formákkal beszélnek majd. De aki egyszer hallotta igazi hangjukat, azok már mindent értenek. Azok már pontosan tudják, hogy bármikor lila dalra kelhet egy nyakkendő, mert az őszi éjjel izzik a galagonya ruhája, és úgyis minden csak holnap hasad tovább…