Maminvent show

Valamikor 2016 decemberében keresett meg a debreceni GANG kul stúdió háziasszonya, Ágota azzal az ötlettel, hogy tartsunk divatbemutatót a Maminvent termékeiből. Emlékszem a lucskos téli napra, hogy Mendellel rám kötve lihegve lépdelünk a gangos ház lépcsőfokain. Fotókról más ismertem a helyszínt, de élőben még inkább megfogott az a néhány bútor, és a különleges kék falak. Nálunk is hasonló színek uralkodnak, szeretjük a kékek és zöldek különböző árnyalataival körülvenni magunkat, de akkor ott, az első teánk elfogyasztásakor még csak remélni sem mertem, hogy pár hét múlva a kék falak, a modellek, és az alkotásaim ennyire egymásra fognak találni.

Még fel sem ocsúdtam az első meghökkenésemből, hiszen ki gondolna egy hat hónapos gyerkőc mellett arra, hogy divatbemutatót tartson, szervezzen meg hozzá mindent, és készítse is el a bemutatandó termékeket úgy, hogy valami koncepció, vagy szervezőelv azért hassa át az egészet, amikor Ágota előállt a következő ötletével, miszerint legyenek fiúk is a modellek között. Bevallom őszintén, akkor megakadt a korty a torkomon, ugyanis próbálkoztam korábban is fiús dolgok készítésével, de valahogy sosem lett olyan igazán férfias egyik darab sem, inkább csak uniszex, még akkor is, ha az eredeti alapanyag férfi ruhadarab volt, mondjuk férfi zakó vagy nyakkendő.

Aztán persze ahogy lenni szokott, beindult az agyam, mosogatás, fürdés, vezetés, szoptatás és altatás közben is terveztem, szerveztem, logisztikáztam, elképzeltem, prioritásokat, határidőket állítottam fel, és nagyon izgultam.
Mendel abban az időben folyton rám volt kötve, hosszú órákon keresztül szabtam, varrtam, és fotóztam a nem kevés súlya alatt görnyedve.
Már azokban a napokban is tudatában voltam, hogy óriási előrelépés lesz ez az esemény a Maminvent életében, de még egy év távlatából nézve is rettentő sokat jelentett egy csomó szempontból.

Először is, szerencsésnek mondhatom magam, hogy sikerült egy lelkes csapatot szervezni magam köré, akik ugyanúgy szurkoltak, mint én, és a legjobb tudásukat beleadták a háttérmunkába ugyanúgy, mint az este lebonyolításába. Gondolok itt Buzai Évire, aki a hihetetlen színes fotókat készítette, ha kellett, akkor a földön csúszva keresve a legjobb beállítást, aztán Rézsó-Végh Vikire, aki a szintén pár hónapos pici lányával csinálta végig a fotózásokat, a bemutató estéjén pedig hatalmas szervezés árán tudott csak eljönni, továbbá Simon Tamásra, aki két frizura elkészítése között beugrott hozzánk is a fotózásokra, a nagy napon viszont egy váratlan akadály miatt már azt hittük, nem tud jönni, de az utolsó pillanatban beesett és elkészítette a modellek haját. A zenéről gondoskodó Zsupos Sanyi betegen is olyan hangulatot teremtett, ami bármilyen nemzetközi divateseményen megállná a helyét, bár ezt leginkább a visszajelzésekből és az utólag megnézett videóból tudom, mert én a színfalak mögött annyira izgultam, hogy se láttam, se hallottam. Az élő Facebook videózás (ami nekem eszembe se jutott volna) megint csak baráti felajánlás alapján történt, Jeney Orsi (Ursuslupus) alkotótársamnak köszönhetem, aki kb. két héttel szülés előtt beült az egyik sor végébe, és ott tartotta a telefont jó sokáig.

Talán ez az élmény fogott meg leginkább, az, hogy a szervezetlenség és a sok közbejött akadály ellenére mindenki tudta a dolgát, és állítólag fel se tűnt senkinek, hogy a vonulások sorrendje, a zene, és az irodalmi részek egyáltalán nincsenek összepróbálva. Olyan kevés volt az idő, és olyan sok helyről érkeztek a résztvevők, hogy erre egyszerűen nem volt lehetőség.
Az irodalmi vonulatot a végére tartogattam. Hatalmas megtiszteltetésnek tartom ma is, hogy Karafiáth Orsi elsőre igent mondott Ágota felkérésének, és moderátorként a kedvemért Tina Turnernek öltözve végig emelte a műsor színvonalát. Még egy novellát is írt az egyik táskámhoz (a lookbookban megtaláljátok, két kicsi piros szív lóg le a cipzár húzókájáról).

A végső tanulság számomra az (amit eddig is tudtam, de most hatványozottan bizonyosodott be), hogy érdemes belevágni bármilyen túl nagy falatnak látszó projektbe. Egyszer azt olvastam Feldmártól, hogy amikor döntenie kell, mindig azt az utat választja, amelyiktől fél. Elsőre zagyvaságnak hangzik, de én azóta ezt követem, és eddig nem bántam meg.
Megtanultam még inkább csapatban gondolkozni és dolgozni, amitől pedig tartottam (a fiús darabok), olyan új irányt adtak a márkának, amiből azóta is táplálkozom.

Az estet megelőző fotózások anyagából most készült el egy lookbook, de mutatok az esten lőtt fotókból is néhányat ízelítőül, és elolvashatjátok Orsi novelláját is.

Karafiáth Orsolya: A beszélő ruhák – avagy a piros táska története 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy város. Ebben a városban fiatalok és öregek éltek, dolgoztak, lettek szerelmesek, vesztek össze, ültek kocsmákba, és öltözködtek fel minden nap, hogy a többiek közé mehessenek. Történetünk itt és velük történik. Egy különös napon persze, mert amúgy nem lenne semmi értelme. Ebben a városban ugyanis és ebben hasonlított a legtöbb városra – napra nap nagyjából ugyanúgy zajlik az élet. Estére kiürülnek az utcák, reggel betelnek újra, kinyitnak a kávézók, az éttermek, jönnek az autósok, biciklisták, üzletasszonyok, turisták, jön, akinek dolga van erre. Ám a nap, amiről most szó esik kicsit másképp kezdődött, mint a többi.  Ezen a reggelen mindenki döbbenten tapasztalta, hogy elfogytak a szavak. Igazándiból nem is biztos, hogy elfogytak, a tény ugyanis csak annyi, hogy egyszerűen senki nem akart beszélni, elhallgatott mindenki, némaságba burkolózott minden. Jöttek, mentek, üldögéltek együtt az emberek, és igazság szerint senkinek nem hiányzott olyan nagyon a beszéd. Egymásra néztek, és tudták, mit akar a másik. Ez ilyen egyszerűen ment. Eleinte nem igazán értették a dolgot, később nem is akarták megérteni, mert olyan kényelmes volt ez az egész. Jó volt például egyszerűen csak betérni valahová enni, ahol rögvest ételt tettek mindenki elé, ami a kedvence volt, vagy azonmód a kedvence lett. És igen: szerelmek is szövődtek ezen a napon, barátságok köttettek a néma városban. Ebben a nagy szótlanságban csak a színek és a formák, az anyagok és a szabásvonalak beszélgettek egymással. Ízlés az ízléssel, tapintás a tapintással kapcsolódott. Mint a zippzár fogai: a ruhák – és velük a viselőik – össze tudtak kapcsolódni. 

Ezen a reggel sétált el egy kirakat előtt a Nagyon Szimpla Lány. 

- Én is ilyen szeretnék lenni – mondta a Nagyon Szimpla Lány egyszerű farmerje a Kirakati Baba csillogó ruháinak – Ilyen színes, ilyen harsány, ilyen sokmindent-mondó. De az én Nagyon Szimpla viselőm sosem mert felvenni semmi olyasmi, amit már máson nem látott, legalább tízszer. De a legbiztosabb akkor volt a dolgában, ha valamelyik magazinban, vagy legalább a ti viselőitekhez hasonló Próbababán látta az aktuális szettet. A Nagyon Szimpla Lány szeret biztosra menni. Biztonságosra. 

- Miért – kérdezett vissza a Baba egyik ruhája, talán egy kis táska. – Miért lehet ez így? 

- Nem is tudom. Talán… De tényleg nem tudom. Szereti, ha nem nagyon veszik észre. Ha simul. Azt hiszem, igen. De nem biztos.

- Próbálj fel – zúgták a ruhák.

- Á, azt nem lehet – felelte Nagyon Szimpla lány pólója – a lány barátja szerint – aki antikapitalista – a kirakatok csak a mesterséges vágyat növelik, hogy fogyassz, és csupa olyan dolgot vegyél, amire rohadtul nincs szükséged. És ugye mi haszna van egy ilyen csillogó akárminek?

- Na ez aztán – horkant fel a Lábszárvédő – hasznom? Hát nem nézek ki jól?

- Vagy mi haszna van – vette át a szót a póló – mi haszna van az ilyen hülye csecsebecséknek, láncocskáknak? 

- Na figyelj – mondta együtt az összes kellék – a szépség talán nem haszon?

- Hát nem tudom, hezitált a lány szimpla fehér pólója, nem, igazán nem tudjuk, tette hozzá a halál unalmas, ám rettentő praktikus szövettáska. De egy próbát tehetünk. Adjatok ennek a Lánynak valamit! Végigmegy az utcán, és meglátjuk, mi történik vele. És a Már Feleolyan Szelíd Kislány elindult. És a sok felderülő szembejövő ruha láttán elkezdte magát nagyszerűen érezni. És arra gondolt a Lány, hogy a barátját már nagyon-nagyon unja, csak őt sem merte sohasem valami színesebbre cserélni, de talán most, talán ezen a téli napon szembejön valaki, akiben – mint egy meleg pulóverben, vagy egy szerelemben – jól be lehet burkolózni. És akkor jött is a Férfi. A Férfi, akit mindegy is hogy hívnak, a lényeg, hogy Byron és Haruki távoli rokona, a bátor hős, aki a néma városban a színeket és a formákat tényleg jól ismeri. Kicsit tudálékos férfi amúgy, jobb is, hogy nem tud megszólalni – vannak pasik, akiknek nem tesz jót, ha beszélnek. Ám most épp a csönd miatt nem érzi a bajt: nem tudja, hogy csak a ruha beszél hozzá, akibe beleszeretett, csak a csillogás vonta bűvkörébe, csak valami nagyon talmi, nem maga a Lány. Ezt nem tudja szegény, megy hát utána, cipeli némaságát, ami addig oly komfortos számára. És ekkor valami olyat tett kétségbeesésében, ami megtört minden varázst. Megszólalt. Hogy mondd, mi kellene neked? Mitől lennél boldog? Azaz pontosabban: én mitől kellenék? Tudod mit, ha kell, tessék, itt a szívem, itt van egészen, ebből lesz a legszebb táskád. Épp olyan nagy, hogy mindened belefér. Tessék, vedd el, sok szeretettel. És a lány elvette, sokáig hordta, mert igazán szép darab volt. És persze az is lehet, hogy nem is így történt az egész. Mert láttam a Férfit később. Minden ember csak egy beszélő ruha – mondta a Férfi már részegen, másnap reggel. De a Férfiaknak elég sokszor nincs igaza. És különben is, hamarosan eljön ismét az emberi szavak ideje, és akkor a ruhák megint csak színekkel és formákkal beszélnek majd. De aki egyszer hallotta igazi hangjukat, azok már mindent értenek. Azok már pontosan tudják, hogy bármikor lila dalra kelhet egy nyakkendő, mert az őszi éjjel izzik a galagonya ruhája, és úgyis minden csak holnap hasad tovább…

Summer Garden Lookbook

Egy olyan akadályt ugrottam át ezzel a kiadvánnyal, ami korábban átugorhatatlannak tűnt számomra.
A fotósok mellett a grafikusok munkáját is mindig csodáltam, elérhetetlennek tűnt még a legegyszerűbb utánzás is. Valahogy a matekhoz sorolta az agyam ezeket a tevékenységeket, matekból pedig gyengécske voltam az iskolában. Ahogy a szabásmintákhoz sem értek, bezavarnak a vonalak meg a számok, a fényképezőgépet sem tudom igazán állítgatni, és nehezemre esik felfogni, néhány kifejezés mit is jelent valójában.
Elképzelésem és tettvágyam azonban van, így aztán a magam sajátos útján megvalósítom a vízióimat, ha nagyon akarom, legyen az ékszer, vagy fotósorozat. Lookbookot is rég szerettem volna már magam összerakni. A napokban a szüleimnél töltöttem néhány napot a két kicsivel, így már-már luxus körülmények között ültem le a gép elé. Teljes kiszolgálásban volt részem, nem én mosogattam, a nagyszülők vigyáztak a gyerekekre, és gyors volt az internet. A fotók már korábban elkészültek az udvarunkon Eszenyi Tímea közreműködésével, aki nem csak modellként, hanem fotós tanácsaival is segített. Igazából úgy indult az egész, hogy lőni akartunk pár képet a fagolyós nyakláncokról használatban. Mivel a tíz hónapos Mendel napok óta szenved a felső két kettesével, szinte az egész fotózás alatt rám kötve aludt a hónom alatt, vagy ki akarta venni a kamerát a kezemből. Kár, hogy nem készült werk fotó arról, ahogy a létrán állok egyik kezemben a géppel, a másik karomban a gyerekkel. :)
A gyönyörű virágok a férjem erőfeszítéseit dicsérik, aki Éjféli Kertész néven blogot vezet a kertünkről. Azért kerítünk olyan nagy feneket a kertünknek, mert hét évvel ezelőtt, mikor ide költöztünk, a száraz, sárga homokon, pár kamillatőn, rengeteg parlagfüvön és két fán kívül semmi sem volt a telken. Szinte sivatagi körülményekkel dacolva kellett elkezdeni a kertépítést, de a jelen állapot már oázisnak tűnik a kezdetihez képest.
Szóval már csak össze kellett raknom a képeket. Menet közben derült ki, hogy ehhez nincs programom. Az online elérhető kiadványszerkesztő nem fér hozzá a gépen tárolt képekhez. Nem gond, megtanultam a Dropbox használatát. Közben találtam ingyenes próbaverziót az Indesignhoz, csakhogy én még életemben nem telepítettem programot! És akkor megembereltem magam, és próbálgattam, tutoriálokat nézegettem Youtube-on, küszködtem, hogy egyáltalán legyen miben összerakni azt, ami a fejemben már megvolt. Erre elment egy este, majd a (szerintem) véletlenül letöltött próbaverziót kellett kiismernem. Hát komolyan, mintha egy másik nyelvet kellett volna megtanulnom a nulláról. A második éjszaka ezzel telt, de élveztem. Jó volt tanulni, látni, ahogy alakul a dolog.
A végleges verzióhoz kellett még a férjem segítsége és esztétikai érzéke, mindenesetre gondolatban én többször vállon veregettem magam a teljesítményemért. :)
Szuper érzés, hogy elértem, amit akartam, ugyanakkor veszélyes is, mert vérszemet kap ilyenkor az ember, egy új ablak nyílik ki, ami mögé jó volna többször is belesni, csakhogy az egyébként is futó számos projekt ezt egy kicsit megnehezíti.

Két nő, tíz év, hét gyerek

Tatár Mariann, vagy ahogyan sokan szólítják, Marica hozta létre 2012-ben ezt a blogot nekem. Akkoriban semmit sem konyítottam ezekhez az online felületekhez, viszont magával ragadott az újrahasznosítás, ő pedig buzdított, és segített, hogy megmutathassam magam a világnak. Végül nem a blog lett a befutó mindennapos posztolások megjelenítéséhez, de örülök, hogy megvan. Öt év online jelenlét után kezdetlegesnek és amatőrnek tűnnek ezek az első bejegyzések, érdekes látni, honnan indultam. 

Mariannal tíz éve ismerjük egymást, és háromszor voltunk annyira egyszerre pocakosak, hogy a gyerkőceink mindig pár hét különbséggel születtek. Egy kivétellel, az én Fábiánomnak nincs párja a Kiss családban. 

Interjúk és előadások, beszélgetések alkalmával mindig kérdeznek a kezdetekről, én pedig mindig megemlítem a "bababoltos barátnőmet". Úgy gondoltam, épp ideje, hogy alaposabban bemutassam nektek azt a nőt, akinek a Maminventet, és rengeteg mást köszönhetek.

Egy hosszú, strukturálatlan, intim beszélgetés kivonatát olvashatjátok a kezdetekről, szülésről, üzletről, szerepekről, és az ösztönökről.

Mióta is ismerjük egymást?

Mindig Levivel számolom, az azt jelenti, hogy több mint 10 éve. Női jógára jártunk együtt.

És akkoriban mivel foglalkoztál?

Főleg tolmácsoltam, műszaki vonalon, erőművekben. Előtte Szolnokon végeztem a Közgazdasági főiskolán, de sosem dolgoztam közgazdászként. De jógázni már jógáztam javában :).

Mi akartál lenni gyerekkorodban?

Kisállat kereskedő J. Igazából csak azt tudtam, hogy nem akarok alkalmazott lenni. Gimi után dolgoztam egy hónapig egy Levis boltban, és az az egy egyértelműen kiderült számomra, hogy önálló akarok lenni, és akkor 19 évesen kimentem egy évre Németországa bébiszitterkedni, egy két éves, német levelezést oktató képzés két éve között. És utána gondoltam azt, hogy ha már egyedül akarok belefogni valamibe, akkor érteni is akarom, amit csinálok. Igazából ezért, tanulni mentem a főiskolára, nem a végzettség miatt.

És a jóga mikor érkezett az életedbe?

A jóga már nagyon korán megjelent, mert asztmás gyerek voltam, és a szüleim elvittek Zoltai Miklóshoz, hogy megtanuljam a jógalégzést. Aztán 17 éves koromban már magamtól mentem tanfolyamokra, ahová vittem magammal anyukámat. Mindig magamért csináltam, sosem volt célom, hogy ebből éljek meg. A jóga tart egyben. Az oktatóit sem azért végeztem el, hogy oktassak. Elmélyülni vágytam, és ez a jógafarm ahol tanultam, pont ezt nyújtotta. San Francisco mellett dombok között egy elhagyatott farmon csak a jóga volt. Illetve szeretek tanulni. Aztán miután hazajöttem az USÁból, Hajdúszoboszlón kerestek oktatót, és meghívásra kijártam oda órákat tartani. Ma pedig már több mint 10 éve oktatunk itt Debrecenben jógát Robival, a Belső Csend Jógastúdióban, ahol egy jurtában és egy teremben jógázhatnak az emberek.

Az USA-ba hogy vetett a sors?

Vége lett egy nagy erőműves projektnek, ami azzal járt, hogy éjszaka fordítottunk, nappal tolmácsoltunk. Ez nagyon leszívott, és úgy gondoltam, négy hétre kimegyek a barátnőmhöz New Yorkba, aztán ott maradtam másfél évig.

A nyelvek a külföldi tartózkodások alatt ragadtak rád?

Javarészt igen, bár gimiben is német-angol tagozatos voltam. A vizsgákat is már utólag raktam le, miután hazajöttem. Az volt az előnyöm a tolmácsolásban, hogy nem zavart, ha nem tudok valamit egy műszaki jellegű projektben. Sok mindent ott tanultunk meg egymástól, a két szakembertől, a némettől és a magyartól, és összeraktuk. Jól improvizálok, és nem szégyellem, ha valamit nem tudok. Inkább ezért szerettek velem dolgozni, nem a tökéletes nyelvtudásomért. Szépirodalmi vonalon nem mozogtam, nem is mernék például könyvet fordítani. Megvolt tehát a tolmácsolás, fordítás, a jóga, és közben még egy német fogászati cégnél is dolgoztam, és amikor az USA-ból hazajöttem, megfűztek, hogy képviseljem a cégüket itthon, így csináltam nekik egy céget.

Velük hogy kerültél kapcsolatba?

Tolmácsoltam egy debreceni partnerüknek, és megtetszett a német főnöknek, ahogy beszéltem. Megkért, hogy menjek hozzájuk dolgozni. Kelet-Európát járták, vásárokba vitték a fogászati kellékeket. Ezt az időszakot nagyon szerettem, sok helyre eljutottam, a legjobb szállodákban szálltunk meg, bárokba jártunk, sokat nevettünk. Nagyon művelt, kicsit őrült fickó volt, sokat tanultam tőle.

Mi lett ezzel a céggel?

Korábban ügynökségeken keresztül dolgoztam, így ez a fogászati cég volt az első saját cégem. Viszont nem tetszett ez a világ, száraz volt az egész, hiányzott belőle a lélek, a mélység. Bár üzletileg jó lehetett volna. Volt egy üzlettársam, akivel nagy elánnal elindultunk, segített, hogy kell egy céget profin felépíteni, de valahogy mégsem ment. Közben várandós is lettem, és az egész elhalt. Viszont nem szabadultam meg tőle, hiszen a mai napig megvan a keret, tulajdonképpen arra az alapra épült a mostani cégem. A tevékenységet és a nevet kellett lecserélnem.

Jól tudom, hogy a pároddal, Robival ekkoriban ismerkedtél meg egy jógaoktatói tanfolyamon?

Nem, a jógaoktatóit Amerikában csináltam egy gyönyörű Sacramento melletti Ashramban. Amin megismerkedtünk, az egy sportoktatói tanfolyam volt, hogy itthon a jógát legálisan tudjam oktatni. Akkoriban ennek az volt a menete, ugyanis a kinti papírral nem oktathattam itthon. Aztán a megismerkedésünk után három hónappal már úton volt az első fiunk. Kb. az első igazi randin megbeszéltük, hogy gyerekünk lesz.

Váratlanul ért a dolog, vagy akkor már késznek érezted magad az anyaságra?

Nem, egyáltalán nem voltam rá felkészülve. J De mégis örültem. Lehet, legbelül mégis vágytam rá.

Ekkor még mindig fordítgattál, mi is úgy kerültünk közelebbi kapcsolatba, hogy adtál nekünk fordítást. Emlékszem, ahogy jöttél fel a Varga utcai lépcsőházban hozzánk a fordításért, mentem le eléd, és mondtam nagy boldogan, hogy képzeld, működött a jóga, mert 6 hetes terhes vagyok. Erre mondtad, hogy „Én meg 12 hetes”. És aztán ez még kétszer megismétlődött. Szoktam hangoztatni, hogy milyen sokat köszönhetek neked, a beszélgetéseinknek, hiszen a te hatásodra váltottam 30 hetesen kórházat, olvastam el könyveket és erősödött meg bennem az, amit legbelül éreztem azzal kapcsolatban, hogy milyen körülmények között szeretnék szülni és gondozni a gyermekemet.

Én annyira nem számítottam rá, hogy anya leszek, és mégis olyan jó érzés volt. Nem éreztem gondnak a terhességet, de hogy nem készültem rá, az biztos. Meglepetésként ért, de teljesen evidens volt, hogy megtartjuk a babát, Robival pedig összeköltöztünk. És Panna, akivel szintén egyszerre voltunk várandósak, vette ezeket a szuper textilpelenkákat Budapesten, meg rendelt a Babanaturáról. Én is rendeltem egy Bambinomio szettet, és nagyon megszerettem, nekünk bevált. Olyannyira el voltam ragadtatva, hogy felhívtam a forgalmazó lányt, Katát, és áradoztam neki a pelenkákról, és sajnálkoztam, hogy Debrecenben miért nincs ilyen. Erre mondta Kata, hogy akkor kezdjem el én Debrecenben. Őhozzá kötöm a kezdeteket. És nagyon érdekes, mert később erős konkurenciájává váltunk, de mégis, egészen a végéig, míg ő meg nem szüntette a cégét, szuperül dolgoztunk együtt. Közösen rendeltünk külföldről, és a mai napig jó viszonyban vagyunk.

Ahogy te az én löketem voltál, neked Kata adta meg azt a külső segítséget, amivel elindulhattál. Szerinted mindenkinek kell kívülről érkező segítség? Ezen nagyon sokat szoktam gondolkozni.

Szerintem igen. Mindenkinek kellenek az inspiráló emberek, akik lendítenek rajta. Nagyon szeretek ilyen emberekkel beszélgetni, például a két korábbi üzlettársammal. Mindkettőjükkel segítjük egymást még ma is. Néha az is elég, ha csak elmondhatod a gondodat, és közben magadtól rájössz a megoldásra. Nekem főleg nagy szükségem van ilyen támaszokra, mert Robitól ez a fajta üzleti gondolkodás nagyon távol áll. Ugyanakkor jó is, hogy ő egy ellenpont ebben az egészben.

A természetközeli gondolkodás, a terhességhez, szüléshez való természetes hozzáállás honnan ered?

Az mindig bennem volt. Már gyerekkoromban is azon viccelődtek, hogy a szalonnasütésre vittem magammal a bioszalonnámat.

Tényleg, egy ideig vegák voltatok…

Én már 17 évesen egyszer vega voltam körülbelül két évig, csak nagyon lefogytam, és a szüleim hatására felhagytam vele. Aztán jöttek a bulis évek, amikor az egészséges élet kicsit háttérbe szorult. Amerikában viszont újra nagy hangsúlyt kapott a jóga, napi kétszer gyakoroltam, nyers étrenden éltem, és hazajőve ezt folytattam. Egészen a második terhességemig tartott, amikor megőrültem egy falat hamburgerért.

Térjünk vissza a pelenkákhoz. Buzdítást kaptál Katától, és rögtön árulni kezdted a pelusokat?

Nem, először csak a kismama jógán mutogattam a saját készletemet az anyukáknak. Tudod, amikor lelkesedsz valamiért, akkor mindenkinek meg akarod mutatni. Aztán javasolta Kata, hogy vegyek néhány készletet, és azokat vigyem be órákra. Ehhez jött az ötlet, hogy akkor már csináljunk hozzá egy weboldalt, ez volt a Babamosoly, amit Robival együtt találtunk ki. Itt csak meg lehetett nézni a különböző fajták fotóit, leírásokat lehetett olvasni, vásárolni azonban még nem lehetett rajta. De még ekkor sem gondoltam arra, hogy ezzel foglalkozzak, mert még mindig ott volt a fordítás. Semmi tudatosság nem volt az egészben. Éppen ezért fura nekem még ma is, hogy közben ekkorára nőtt a vállalkozás. Amit hozott az élet, ami sikert hozott, abba az irányba mentünk tovább. A pelenkát viszont nagyon megszerettem, mert másfél éves volt Levi, amikor kimentem egy babavásárba Németországba. Annyira már érdekelt a dolog, hogy elmenjek egy nemzetközi vásárba. Itt találkoztam a Pop-In márkával, Egy pici családi céggel, akik akkor voltak akkorák, mint mi most. Velük indult minden. Két lelkes angol anyuka, akik kihoztak egy pelenka márkát, és a Close hordozót. Most is azt látom nagy vásárokon, hogy azokkal tudunk jól együttműködni, akik hasonlóak, mint mi. A nagyon öltönyös, nagyon komoly nagy cégekkel, ahol csak a profi számít, nem találunk egymásra.

És már arról az útról Pop-In készlettel jöttél haza?

Nem, viszont megbeszéltük, hogy kooperálunk, és kizárólagos nagyker jogokat kértem tőlük.

Hol volt az a pont, amikor teljesen az üzleti élet felé fordultál?

Erre nem emlékszem pontosan, de az üzleti véna megvan bennem. Nagyanyám minden szombaton és vasárnap kint volt a zsibin, hajnal ötkor bevásárolt a lengyelektől, és napközben árulta a magyaroknak. Olyan jól csinálta, hogy komoly kis megtakarításai voltak. A lényeg, hogy megkaptam a Pop-Intől a kizárólagos jogokat. Ez volt egyébként az első évük, hogy nemzetközi piacra léptek.

Hogy néz ki egy ilyen szerződéskötés?

Ez nagyon érdekes, mert velük az első években még papírt sem írtunk, bizalmi alapon működött a dolog. És akárki kereste meg a céget, mindig hozzám irányították őket, sose kerültek meg, annak ellenére, hogy évekig nem volt papír alapú szerződésünk. Valószínűleg hozzánk hasonlóan ők is bejárták a fokozatokat, mire komolyabb cég lettek.

Mi volt a következő lépés?

Volt egy babavásár Budapesten, amire elmentem ezekkel a pelenkákkal. Akkor már Babamosoly néven. Már volt logónk is, és egy kezdetleges webshopunk, ami messze állt a profi szinttől, de azért érkeztek megrendelések. A mai napig megvannak a füzeteim, amiben vezettem a rendeléseket. A vásár előtt a Mamami fórumon jeleztem, hogy megyek. El is jött a vásárra egy anyuka, majd pedig elindított egy topikot a Pop-In pelenkáról, ami azóta is él, és már többszázezres hozzászólással rendelkezik. Még most is emlékszem a lány nevére. Szóval ez is kellett hozzá, hogy ő megszellőztesse ezt az új márkát, meg az, hogy akkor már létezett a Mamami.hu anyuka fórum a tudatos gondolkodású szülőknek.

Ekkor hordozókkal még nem is foglalkoztál, ugye?

Nem, Levit nem is hordoztam annyit, bár egy barátnőmtől kaptam egy kendőt. Próbálgattuk inkább. Öt hónapos volt, amikor elmentünk egy túrára egy vázas háti hordozóval, viszont egy barátunk (Pannáék) már akkor Ergoban hozta a pár hónapos kisfiát. Emlékszem, nem értettem, hogy lehet annyi pénzt kiadni egy hordozóért. :D A túra végére persze rájöttem, mennyire más egy ilyen hordozó, és mennyire megéri az árát. Ezután kezdtem hordozókkal is bővíteni a kínálatot. Aztán mindig azzal, ami épp megtetszett. Igazából mindig a saját igényeink alapján kerültek be az új termékek. A Bola csengettyűs medál is ilyen volt. Még Pesten láttam egy jógastúdióban, és mindenhol bekerestem, mikor már megvolt a boltom, hogy forgalmazni tudjam. Viszont még csak mostanra érett be, mostanában kezdtek el érdeklődni iránta. Minden termék tehát szerelem volt, majd a jött a Mamami bolt, amit külön cégként csináltunk a Mamami fórum tulajdonosával. Az hozott nehézségeket és jó dolgokat is. Végül ez megszűnt, a társam a fonalaknál maradt, az 1001 Fonalat csinálja, én meg maradtam a baba vonalon, és a fórumot is átvettem. Ebben az időben két boltot vezettem – egyet Debrecenben, egyet meg Budapesten két külön cég alatt. Plusz még ott volt a jóga is, ami megmaradt hobbinak. Azt sosem akartam főállásban csinálni, azt gondoltam, akkor már nyomás lesz rajtam, hogy pénzt kell vele keresnem, és odalenne a lényege. Robi azért tudja jól csinálni, mert nem ért a pénzhez, nem is érdekli a pénz, ezért nincs benne a fejében. Én viszont közgazdász vagyok, nekem ott lenne a fejemben, ha abból kellene megélnem, hogy egy órán ketten vannak, vagy tízen.

Ez a kettősség egyébként is jellemző rád, nem? A szabad élet utáni vágy és a precíz üzletasszonyi lét.

Mióta már akkora a cég, hogy alkalmazottaim vannak, nehéz a szabadságot elérnem. Ebből már nincs kiugrás. A fordításban például azt szerettem, hogy ott, ha leadtam egy projektet, akkor az kész volt. A bolttal sosem vagy kész. Itt nincs lezárás, csak részfeladatokat tudsz befejezni.

Az elején még üzlethelyiséged sem volt, csak egy kis raktárkészlet, meg a webshop, ugye?

Igen, négy év után béreltem ki egy kis üzletet a Csapó utcán. Az viszont nagyon hamar kiderült, hogy a bolti lét nagyon nehéz. Webes felület nélkül nem is tudnánk fennmaradni.

Miért érezted fontosnak, hogy fizikai boltot is nyiss?

Mert ezek „fogdosós” dolgok. A pelenkát is jó megfogni, megtapogatni, illetve mi közben tanácsadást is folytatunk. Minden hónapban tartunk ingyenes előadást a hordozásról, pelenkázásról. Azt hinnénk, hogy a csapból is ez folyik, de nem, nagyon sokan nem is tudnak például a modern textilpelenkákról. Még most is sokan a tetra pelenkára asszociálnak, ha meghallják a textilpelenka szót. Újra kell tanulnunk ezeknek a használatát, pedig azért nem olyan nagyon régen még így pelenkázták a babákat. Sokan azt hiszik, elég belőle kettő. Információigényesek a termékeink, sokszor nem elég csak levenni a polcról. Ezért jó, ha szakszerű segítséget tud nyújtani egy eladó.

És hogy látjátok? Aki elkezdi a textilpelusozást, az utána használja, ajánlja másoknak?

Igen, nagyon sokan belelkesednek, nagykövetei lesznek az ügynek. Van egy másik csoport, akik megveszik, használják, de különösebben nem foglalkoznak vele. Olyanok is akadnak, akik hazaviszik, de nem kezdik el használni. És persze vannak, akik egyáltalán nem nyitottak rá. Ma 5% -nál tart a mosható pelenkák aránya az eldobhatóhoz képest. Még sok a dolgunk, mert a környezetünknek óriási megterhelés az eldobható pelenka. Több száz év alatt bomlik le.

Ha már itt járunk, mik a textilpelus pozitívumai és negatívumai?

Az egyetlen negatívuma, hogy mosni kell. Illetve, hogy talán többször kell cserélni. A mai eldobható pelusokkal úgy lehet spórolni ha jó sokáig rajta hagyják a gyereken. De ha az egészségügyi oldalát nézzük, akkor ez nem igazán előnyös. Ha a mosipelus előnyeit nézzük, az számtalan van. Mosógépe ma már szinte mindenkinek van az országban, tehát nem kézzel kell mosni. Jobban szellőzik, nem egy műanyagba van belecsomagolva a baba, érzi a nedvességet, ami később a szobatisztaság elérésében lesz segítség. Az anyagi megtakarítás rendkívül nagy. Bár mint mindenben, ebben is el lehet szállni, de alapvetően, három évre számolva valahol 60 és 150 ezer forint között össze lehet állítani egy csomagot. Az eldobható ezzel szemben 3-400.000 forintba is kerülhet ugyanennyi idő alatt. A másik érdekes tény, hogy az eldobhatók a pelenkázási kor is kinyújtásában is szerepet játszanak. Míg a mi korosztályunk másfél éves kor körül szobatiszta volt, ma már két és fél, három év alatt nagyon kevés baba hagyja el a pelenkát. Ehhez az is hozzájárul, hogy a korábbi, kicsit erőszakos leszoktatás mára átcsapott egy megengedő hozzáállásba, mondván, majd leszokik, ha megérett rá, ugyanakkor nincs tudományos magyarázat arra, miért pont két éves kor körül érnek meg erre a gyerekek. Még a régi európai könyvek szerint is 3-6 hónap körül el lehet kezdeni a leszoktatást. Természetesen az ipar és az üzletág érdekei miatt is egyre jobban kitolódik a pelusos időszak, így nem meglepő, hogy 4-5 éves gyerekek szülei is jönnek be a boltba, hogy adjunk valamit, amivel segíthetik a leszokást. Az oviban is probléma, hogy sok gyerek még nem szobatiszta. Éppen ezekért számomra a mosható pelus elhivatottság, mert hiszem, hogy jó. A babának, a környezetnek és a pénztárcánknak is.

És a hordozók.

Igen, a hordozás pedig az anya közelsége miatt. Nem sok tárgyi dologra van szüksége a csecsemőknek, de az anya közelségére, arra hogy ölben legyen, arra igen. Hogy ezt hordozóba téve vagy csak a karodban tartva éred el, az mindegy, de a hordozó megkönnyíti a dolgodat.

És azt gondoltad magadról, hogy ilyen „ősanya” leszel? És hogy ennyi gyereked lesz?

Nem, egyiket sem. Nem vagyok igazán ősanya típus. Nem is szándékoztam családot alapítani, sokat utaztam, nem gondoltam, hogy valaha megállapodnék. Bele sem gondoltam, hogy én valaha szülni fogok, így arra sem gondoltam, hogy félni fogok-e majd vagy nem. Ez nem volt nálam téma.

Ebben hatott rád valaki, vagy mentél az ösztöneid után?

Véletlenül vettem az első jó könyvemet is erről. Elmaradt egy tárgyalás ahol tolmácsoltam volna, amikor Levivel pocakos voltam, és kimentem sétálni Nyíregyházán. Egy könyvesboltba tértem be, megláttam ezt a könyvet, és megvettem, mert szép volt a borítója. Ina May Gaskin a könyve volt, aki a legnagyobb bábafarmot hozta létre társaival Amerikában. Illetve, mikor kint voltam, utazgattam egy fél évig, és olyan emberekkel kerültem kapcsolatba, akik elég nomád életet éltek, és az egyik ilyen lány küldött három könyvet. Az egyik a pelenkamentes nevelésről szólt, a másik ennek a bábának egy másik könyve, a harmadik meg az aktív szülés volt. Ezek akkor nagyon nagy löketet adtak.

De ha nincs valamire affinitásod, akkor meg tudod tanulni könyvből?

Nem, biztos nem. Az fog meg, ami már benned van egy kicsit. Úgy érzem, ebben is van valami elhivatottság, valójában a kismama jógát is ezért tartom, szeretnék nekik segíteni, hogy visszataláljanak kicsit a belső hangjukhoz, és azért ebben segít a jóga.

Én is ezt tapasztalom, hogy sok nő nem mer a belső hangjára hagyatkozni. Te miben látod ennek az okát? Miért egyértelmű például, hogy a szüléshez fájdalomcsillapítást kell kérni?

Valahogy mindenhonnan azt hallják, hogy mindenhez segítség kell, jobban járnak, ha az orvosra bízzák magukat.

Ez nem a felelősség nem vállalásáról is szól? Mert így ha valami balul sül el, akkor lehet szidni az orvost vagy a kórházat.

De. Arról is. Ugyanis ha úgy döntök, hogy itthon szülök, akkor az az én felelősségem. De ha kórházban szülsz, akkor is te felelsz mindenért, csak azt hiszed, és jó vigaszt nyújt, hogy másra kenhetsz dolgokat. Az otthonszülésre a jóga terelt, az a felfogás, hogy bízhatok a testemben, a döntéseimben. Hiszem hogy egy belső biztonságérzet kell hozzá. És egy jó társ, aki támogat. Anélkül nem megy.

A Születés hete programsorozatba hogy kapcsolódtál be?

A Turmalin kezdte el szervezni, és ők kértek fel előadónak. Aztán átvettük, mikor ők abbahagyták.

Egy másik fontos szerveződés is a nevedhez kapcsolódik, a ma már 1300-nál is több taggal rendelkező online Debreceni baba-mama Klub. Ez hogy indult?

Ez is úgy indult, mint bármelyik női kör. A jógastúdióba járó anyukák szóltak, hogy milyen jó lenne maradni még babajóga után beszélgetni egy kicsit. Így egy darabig rendszeresen összejöttünk és egyre nagyobb közösséggé kovácsolódtak a natúrabb irányba haladó, a kötődő nevelést szem előtt tartó anyukák. Egy idő után kinőttük a stúdiót, így maradt az online felület, ami viszont nagyon aktív és tényleg percek alatt érkezik reakció a feltett kérdésekre. Ez is egyébként a Mamami fórumból (www.mamami.hu) indult hordozós klubok szintjén, és ezek a mai napig jól működnek szerte az országban. Sőt, egy csomó online klubból lett fizikai közösség. A budaörsi klub volt az első klub. Egy-egy rendezvényükön volt, hogy nyolcvan család is megjelent. Ezt több kisebb klub követte. Debrecenben is van hordozós klub egyébként. Ehhez az kell, hogy valaki felvállalja, akinek van rá ideje és hordozási tanácsadó is egyben.

Hogy válhat valaki hordozási tanácsadóvá? Van ennek képzése?

Igen. Én például feljártam Budapestre 10 hétvégén keresztül. De azt mondom, önmagában még ez is kevés. Én például kendőben nem voltam olyan jó, és kellett, hogy megszülessen Kamilla, akin tudtam gyakorolni. Műbabán nem lehet minden fogást megtanulni.

Mamamibolt kis csapata

Mit gondolsz, gyerekek nélkül most hol lennél?

Valahol Indiában vagy Afrikában. Mielőtt megismertem Robit, azt terveztem, hogy elmegyek Indiába önkénteskedni, elmerültem volna jobban a jógában, aztán szegény országokba mentem volna segíteni. Biztosan sokat utazgatnék.

És hogy bírod most, hogy aránylag röghöz vagy kötve?

Megyek én most is eleget, üzleti ügyekben el szoktam menni Európán belül, mikor már akkorák a gyerekek, hogy itthon tudom hagyni őket. Évente egyszer-kétszer elutazom évente, ha van egy vásár, rendezvény, és ennyi elég is. El is fáradok és vágyom haza hozzájuk. Ez itt például Párizs, a Sophie zsiráf játékok nemzetközi találkozóján készült.

Nekem az is nagyon különleges veletek kapcsolatban, hogy albérletben éltek, és mióta ismerlek, ez a harmadik lakhelyetek.

Külföldön ez egyáltalán nem számítana kuriózumnak. Úgy gondolom, hitelekkel mi is megengedhetnénk magunknak, hogy saját kertes házban éljünk. Viszont egyrészt engem kiráz a hideg a hitelektől, másrészt annyit talán még hitelekkel sem tudnánk összeszedni, hogy egy akkora házunk legyen, ami jó helyen is van, egy jógastúdió is elfér benne, és van akkora kertje, hogy Robi kacsái, tyúkjai, három kutyája és a nyulak is elférjenek benne.

Olyan ez, mintha nyitva hagynál egy kaput, hogy ha bármilyen változást hoz az élet, akkor tudj változni, változtatni.

Igen. És nem is zavar, ha újra kell terveznem, mert az egy új kihívás. Nézem is mindig a kiadó házakat. A bolt is többször költözött már, mindig alkalmazkodtam az új igényekhez. Úgy érzem, hogy minden változás egyben fejlődés is, minden lépés előre visz és nem hátra. Mint mindennek, ennek a mostani háznak is vannak előnyei és hátrányai, egyelőre több az előnye, mint a hátránya, de majd biztosan eljön az a pont, amikor úgy érezzük, váltanunk kell a gyerekek érdekében.

Jól gondolom, hogy te sem agyalsz előre, nem izgulsz éveken keresztül a jövőn, hanem hagyod, hogy megtaláljon a lehetőség?

Igen. És mindig jön.

Szerinted mindenki kap segítséget, csak nem mindenki tudja fogadni?

Ezen sokat szoktam gondolkozni. Főleg, amikor ítélkeznék valaki felett, mert azt gondolom, nem tesz meg mindent. Hogy vajon nem kapott vagy nem élt a lehetőségekkel. Mert igazából én se kaptam házat vagy pénzt az életkezdéshez. Ugyanakkor látok olyanokat, akik megkaptak mindent, és mára már semmijük sincs, mert nem tudtak mit kezdeni vele. Nem tudom, mitől függ ez. Viszont abban erősen hiszek, hogy azt kell csinálni, amit szeretsz, mert abban leszünk jók, sikeresek.

Hogy is tudnál 100 százalékosan teljesíteni olyan feladatban, amit nem érzel magadénak?

Pontosan. A korábbi munkahelyeimről mindig az jut eszembe, hogy olyan szinten voltam álmos folyton, hogy az már fájt. Annyira untam, annyira nem az én utam volt, hogy azt éreztem, ha nem aludhatok egy percet, abba belehalok.

Most, hogy mondod, alkotás közben én sem vagyok álmos, pedig lefárasztja magát az ember, fizikailag is megterhelő, de mégis visz valami előre.

Igen, ez a flow. Nekem a cég teljesen a flow élményt adja. Amikor például vásárokon anyukákkal beszélgetek, mutatom nekik a termékeket. De az is, amikor a számítógépen dolgozom, új termékeket keresek, leírásokat készítek, ötletelek, hogy mivel tudnék még jobban kedvet csinálni a mosható pelenkákhoz.

Szoktál kapni visszajelzéseket, hogy neked köszönhetnek mondjuk egy jó születésélményt például? Nekem meggyőződésem, hogy ha nem indul el ez a kis magocska 10 évvel ezelőtt, nem lenne ennyi nagycsalád Debrecenben. Szerintem nagyon sokat jelent, hogy látjuk a pozitív példákat egymás életén keresztül, és merünk gyerekeket vállalni, merünk szülni.

Biztos, hogy könnyebb úgy kedvet kapni a babázáshoz, ha egy támogató közeg és sok kisbaba vesz körül. Egy kellemes születésélmény után pedig szívesebben szülsz újra. A visszajelzések alapján pedig abszolút megéri ezt az utat járnom. Azért kezdtem el a dúlaképzőt is, hogy később majd segíteni is tudjak a nőknek. Akkor tudok teljes utat bejárni. Mert a magokat el tudod ültetni a jógán, de aztán a szülésig még sok akadály gördülhet a nők elé, amihez jól jöhet egy kísérő segítsége. Kamilla születését is azért fotóztuk végig, hogy meg tudjam mutatni, ilyen békés is lehet egy szülés. A természetes szülést és a hozzá való jog propagálását hivatásomnak érzem. Semmilyen üzleti érdek nem fűz hozzá, de ezt nem tudom annyiban hagyni. Hiszek abban, ha jobbak a szülések, az egész világ jobb. A Születés hetével is ezeket a női erőket szeretnénk közelebb vinni a nőkhöz, olyan előadásokat próbálunk szervezni, amikből erőt meríthetnek, és elhihetik, nem kell, hogy trauma legyen a szülés.

Nekem az tetszik a hozzáállásodban, hogy végig megmaradsz a realitás talaján, nem lesz egy elvont, lila ködbe burkolt ezoterikus humbug az általad terjesztett eszmékből.

Semmilyen extremitást nem szeretek, nem vagyok az, aki azt mondja, hogy csak a hordozás jó és más semmi, például. Van babakocsink is, és ha úgy jön ki a lépés, akkor abban tolom a gyerkőcöt. Eleve minden gyerek és minden élethelyzet is más. Alapvetően elfogadó vagyok, de azt azért vallom, hogy a gyereknek az anyjára és az apjára, a kötődésre van szüksége, így például a különalvás egy távoli szobában távol áll tőlem. A másik, amit nagyon fontosnak tartok, az a biztos családi háttér. Ha van egy bizalmon alapuló bázis, akkor nagyobb eséllyel marad távol a gyerekek a veszélyektől még akkor is, ha dilinyós kicsit a család és néha veszekednek.

Ha rátok gondolok, mindig elmosolyodom azon, hogy az egyetem tövében szinte, a város kiemelt övezetében van egy telek, ahol tyúkok kapirgálnak, nyulak szaladgálnak, és a házon kívül egy jurta is áll az udvaron. Honnan jött a jurta utáni vágy? Ami jól szimbolizálja egyébként a "bármikor odébbállunk, ha kell" filozófiátokat szerintem.

Jártam Oregonban barátoknál, akiknek a területén élt egy lány, aki jurtában lakott. Úgy gondoltam, ha majd lehetőségem lesz rá, vennék én is egyet. Aztán amikor kinőttük a fenti termet, itt pedig volt annyi hely, hogy elférjen, vettünk egyet. Robi azóta fent szinte nem is tart órát. Imádjuk. Télen a kályhában ropogó tűz mellett lehet jógázni.

Befejezésül beszélj kicsit a terveidről.

Tervem van bőven, de az én terveim leginkább úgy alakulnak, ahogy az élet sodor. Szeretnék most egy darabig csak a gyerekekkel lenni és élni a női, anyai életemet, élvezem a babázást, imádom ezt a csecsemő kort. Az üzleti élet azért férfias. Keménynek kell lenned, ki kell állnod magadért, tárgyalásokra kell járni, ott kell lenned, többet, mint amit szívem szerint erre szánnék. Nem akartam ekkora céget, nem gondoltam, hogy alkalmazottaim lesznek, és azért mások foglalkoztatása, a felelősség sokat kivesz az emberből. Az én szabad lényem ezt nehezen viseli. Ezért néha arra gondolok, legjobb lenne újra szabadnak lenni. Ugyanakkor olyan sok lehetőséget látok magam körül, amit szívesen csinálnék, hogy nem tudok dönteni, melyik irányba menjek. Lehetnék csak jógás, csak üzletember, vagy csak nomád, de nehezemre esne csak egyet választani, így azt csinálom, amit az élet hoz. Ha például döntenem kellett volna arról, hogy gyereket szüljek, akkor nagyon nehezen hoztam volna meg a döntést, mert azt hittem volna, hogy elveszítek valamit. De így, hogy jött magától, tök jó volt. Kamilla érkezése pedig új lendületet adott a bolttal kapcsolatban, így egy darabig még biztos nem szabadulnak tőlünk a kismamák.

A jógastúdiót elsősorban Robi viszi, én a háttérmunkákat csinálom és a kismama és babás órákat csinálom inkább hobbiként. Szervezünk még vendégoktatókkal is tanulási lehetőséget minden évben, hogy mi is könnyebben tudjunk tanulni, mivel jelenleg elmenni egy egy képzésre nehezen fér bele az időnkbe. Majd ha megnőnek a gyerekek, irány India :).

A fotókat Marcipánfotó és Nyakacska Fruzsina készítette, illetve magánarchívum részét képezik.
Ha még többet szeretnél tudni Mariann munkásságáról, katt a linkekre:

www.facebook.com/mamamibolt/
mamamibolt.hu

www.mamami.hu/

www.yogadebrecen.hu/

www.facebook.com/szuleteshetedebrecen/

Maminvent a Baltazár Dezső téren, a "Lurkó Ligetben".

Volt ott alkotás minden mennyiségben...

És babakocsi díszítés...

És persze vonulás...

Sneak peek az új táskáról...

A varrógép mint családtag nyaralni is velünk utazik...

Az egész család flowban...

A Maminvent az augusztusi KreDencen.

A kezdetek

Minden valamikor április közepén kezdődött egy közös turizással, amikor Mariann barátnémmal elindultunk, hogy a sok munka (ő épp a saját vállalkozását alakította át, hogy több ideje maradjon a családjára, én pedig előző nap adtam le egy trilógia utolsó részének a fordítását) után egy kicsit lazítsunk. Ennek az lett a vége, hogy a sok anyag és minta és textúra magával ragadott minket, és közös agyalásba fogtunk. Mihez is lehetne kezdeni ezekkel a mások számára megunt, nekünk viszont vagy túl kicsi, vagy túl nagy, vagy előnytelen szabású hacukával? Először is vegyük meg, majd jó lesz valamire. (Ehhez a szlogenhez én már egyébként is tartom magam egy ideje). Aztán otthon előkaptam a varrógépem, és a két kisebbik fiam segítségével szó szerint belevágtam. Jöttek a táskák, majd a gyerekeknek szóló játékok, és az ékszerek. Azonban minden egy tőről fakad, az anyagok és színek iránti vonzalomból. Meg persze abból az örömből, amikor egy-egy kincsre lelünk. Reméljük, az így készített (refashioned, upcycled) darabok a ti tetszéseteket is elnyerik!

Az első darab: egy Airwalk farmer és egy színes nyári ruha találkozásából született
válltáska, amit Fábián, az éppen beteg és egyébként is megilletődött kezdő modell mutat be.

Legbuzgóbb segítőm: Jonatán

Kincset mindenki találhat... csak keresni kell!

Dodi már meg is találta... és az új táskába tette!